Te miben hiszel? Önismereti élménybeszámoló
"Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől?"
(Szabó Magda: Érik-e már a pillanat - részlet)
Te tudod, hogy miben hiszel? Tudsz hinni - tudsz bízni?
Az elmúlt hét varázslatos pillanatokkal volt teli (és attól én még teljesen el tudtam fáradni a sok jó sűrűjében is). Mostanra érek oda, hogy számba vehessem, mi is történt egyáltalán.
Az élmények ülepednek, és én egyre tudatosabban próbálom őket minden egyes nap felidézni, hogy azért karnyújtásnyinál messzebbre ne menjenek. Tudom, hogy még nagyon sokáig szeretném majd őket újra és újra magamhoz ölelni.
Mostanában többször is gondolkodtam azon, hogy milyen nehéz lehet úgy pszichológus segítségét kérni, hogy a kliens közben bizonytalan abban, hogy hatásosnak gondolja-e magát a folyamatot, hogy tud-e hinni abban, hogy két ember között valami olyan fog történni, ami őt előremozdítja, és esetleg még gyógyítja is.
Emlékszem, amikor a mesterképzés utolsó félévének első óráján egy kedves tanárom megkérdezte, hogy akkor ki milyen emberképben gondolkodik – azaz miben hiszünk. Akkor tudatosult bennem, hogy ezt a kérdést az elmúlt 4,5 évben még senki sem tette fel. Persze, gyűjtögettem magamban különböző irányzatok olyan gondolatait, amit valami miatt a magaménak éreztem, de úgy igazán nem gyúrtam még össze.
Úgy gondolom, hogy nem csak segítő szakemberként, hanem egyáltalán emberként is hasznos újra és újra megválaszolnunk magunknak ezt a kérdést.
"Hinni abban, hogy két ember között valami olyan fog történni, ami őt előremozdítja, és esetleg még gyógyítja is."
Múlthét csütörtökön véget ért a 150 órás önismereti csoportfolyamatom. Hiába kérdezgettem magamat, hogy milyen befejezésre vágyok, nem tudtam megválaszolni. Amit biztosan tudtam, hogy végig jelen szeretnék lenni. Érezni, amit érzek. Mondani, amit meg szeretnék osztani a csoporttal. Elmondani, hogy mit érzek a csoporttársaim iránt.
Ugyan délelőtt arról beszéltünk, hogy mindannyiunknak vannak olyan hiányaink, amelyeket senki sem fog, és nem is tud betölteni.
Mégis, a nap végére a csoport bebizonyította, hogy ezekbe a sötét mélységekbe is be tudnak jutni a napsugarak, a figyelem, az elfogadás és a szeretet által, amit egymásnak adtunk.
Innen szeretnék visszakanyarodni az elejéhez. 1,5 évvel ezelőtt is gondoltam és hittem, hogy ez a csoport jó dolog lesz. Sokat olvastam arról, hogy egy csoport milyen jó dolog lehet. De a valóság minden várakozásomat felülmúlt.
Így erősödött most meg az én hitem. Abban, hogy megéri vállalni a sérülékenységünket.
És hogy mennyire megéri ez az egész.
A vasárnapi művészetterápiás alkalom a természetben, és az aztkövető hétfői meseterápiás erdőmerülés is ennek az élménynek a hatása alatt telt.
Felidéztem, ahogy a covid alatt megírtam az első bejegyzéseimet a természet és az alkotás jótékony hatásairól, és ahogy vágytam arra, hogy ilyen programokon vehessek részt. És most mindezt átélhettem. Kapcsolódni a természethez és benne Önmagunkhoz. Női körben alkotni, és közben mély történeteket megosztani. Átélhettem, hogy mindez tényleg működik. Hogy tényleg ad valamit – és nem keveset. És kaptam eszközöket is ahhoz, hogy megpróbálhassam átadni mindezeket másoknak, mellé pedig még egy jó nagy adag bátorságot és lelkesedést is.
És ami a legjobb volt az egészben: nyitottabb szívvel jelen lenni, mint eddig bármikor.