Történetemet átölelve - a teljesség nyomában
,,van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán..."
(Szentmártoni János: Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról - részlet)
,,Nekem jó gyerekkorom volt", ,,Olyan régen volt, már nem is számít", ,,Ezeket már hátrahagytam" - hallom gyakran az ilyen és hasonló a mondatokat. Mintha egy vagy több részünket távol szeretnénk tartani sajátmagunktól.
Az igazi cél az, hogy a nap végén úgy tudd elbeszélni saját a történeted önmagadnak, hogy az valódi békére és elfogadásra találjon benned.
Ez eleinte rettenetesen nehéz lehet. Lehet, hogy mintegy vonalat próbálunk húzni a korábbi vagy éppen jelenlegi, és vágyott énünk közé - ilyen üzenete lehet például az "Új év, új én" szlogennek is. Ez az éles határhúzás iránti igény nemcsak a múlt–jelen–jövő idődimenzióban jelenhet meg, hanem a jelenlegi szerepeink között is.
Az emberek alapvető pszichológiai szükséglete, hogy életüket koherens, összefüggő történetként lássák. Ha mereven leválasztunk korszakokat ("az a régi énem már nem én vagyok"), akkor megszakad ez a folytonosság, és az identitás töredezetté válik. Ez gyakran szorongást, belső bizonytalanságot szül. Paradoxon, hogy az egyes részek leválasztásával valahol pont a koherencia iránti igényünket próbáljuk kielégíteni.
Magam is megéltem, hogy egyes részeimmel nem tudott létrejönni a találkozás, ösztönösen elfordultam tőlük. Túl sok fájdalommal, nehéz érzéssel járt volna a szembenézés. Ezzel az édes kicsivel például sokáig nem voltam jóban. Gyengének és túl furcsának láttam. Szégyelltem.
Aztán ahogyan egy kicsit elkezdtem kukucskálni felé, és más részek felé is, kezdtem megérezni: azontúl, hogy ez bizony sok könnyet hoz magával, egészen felszabadító és izgalmas. Elkezdtem meglátni, hogy hol van például az erő abban, amit korábban még gyengeségnek és furaságnak véltem. És azt is, hogy mennyire hasonlítunk... Elkezdtem az ő nehéz érzéseivel együttérezni, amik egyben az én nehéz érzéseim is voltak.
Voltam - vagyok - leszek
Miért van igényünk a leválasztásra?
Ha egy múltbeli életszakaszhoz sok nehéz és fájdalmas érzés, pl. szégyen vagy bűntudat kötődik, védekező reakció lehet a leválasztás, hogy ezzel megszabaduljunk a nehéz érzésektől. Amikor a múltbeli én és a jelenlegi értékeink, hiedelmeink erősen ütköznek, az kognitív disszonanciát eredményezhet (Festinger) inkább leválasztjuk a múltat, hogy a jelenlegi én "tiszta" és következetes maradjon, illetve elkerüljük a kellemetlen érzéseket. A leválasztásban megjelenhet a kontroll visszaszerzésére való igényünk is.
Kognitív disszonanciát megélhetünk a jelenben is különböző szerepeink kapcsán. Azaz, ha például a munkahelyünk olyasmit vár el tőlünk, ami egyébként nem fér bele az önmagunkról alkotott képünkbe, és mégis megtesszük, a "munkahelyi én" leválasztása átmenetileg enyhítheti a feszültséget. Ha egy szerepben sérülünk, (pl. párkapcsolat), megnyugtató érzés lehet, hogy "ez nem az igazi énem, csak a párkapcsolati énem". Így kevésbé fenyegeti a teljes identitást a negatív élmény.
,,Lehet, hogy a világ elviselhetőbb lesz egyes részeink leválasztása után - de sokkal kisebbé és szegényebbé is válik."
Nem tűnik el, csak átalakul
A pszichológia klasszikus megállapítása (pl. Jung árnyék-koncepciója), hogy amit elutasítunk önmagunkból, az nem tűnik el, hanem rejtve hat ránk. Ha megtagadjuk régi énünk érzéseit, hibáit vagy tapasztalatait, azok tudattalanul befolyásolják a jelenünket – sokszor önszabotázs formájában. A különböző szerepek éles elválasztása a jelenben rengeteg energiát igényelhet.
Lehet, hogy a világ elviselhetőbb lesz egyes részeink leválasztása után - de sokkal kisebbé és szegényebbé is válik.
A szembenézés gyásza
Korábbi életszakaszainkra visszatekintve szembesülhetünk azzal, hogy mi az, ami megtörtént - és azzal is, hogy mi az, ami nem. Az elmúlasztott és akár vissza nem térő lehetőségeknek, a megélt hiányoknak mind-mind meg van a maga gyásza, ami akár ugyanannyira fájdalmas lehet, mint egy szeretett személy halála.
Nem csak azok a dolgok lehetnek fájdalmasak, amik megtörténtek. Azok is, amik nem.
Úton a teljesség felé - úton a teljes én felé
Ahhoz, hogy teljes legyen a történet, lassan be kell engedni egy-egy sort. Ami pedig igazán felszabadító, hogy ezt a történetet te alkotod meg, te értelmezed. Lehet, hogy valamit egy bizonyos módon őriztél meg magadban, ám megvan a lehetőséged arra, hogy új jelentést adj az eseménynek.
Ebben az újrastrúktúrálásban segíthet a történeteid elmesélése (White & Epston, Neimeyer) és leírása (Pennebaker).
Például: "Egy részem úgy érzi, hogy akkor és ott egy nagy hibát követtem el. Ugyanakkor, egy másik részem azt vallja, hogy az akkori legjobb tudásom szerint cselekedtem. Azt is látom, hogy ez a nehézség hogyan erősített meg a jelenben. Közben dühöt és szomorúságot is érzek, hiszen bárcsak ne kellett volna mindennek megtörténnie."
Az önegyüttérzés gyakorlása
A Kristin Neff nevéhez fűződő önegyüttérzés gyakorlása megkönnyítheti, hogy közelebb kerülj azokhoz a részeidhez, amiket próbálsz magadtól távol tartani.
Segíthet, ha megpróbálod őket egy tőled különálló személyként elképzelni.
Például: Talán dühös vagy valami miatt a kamaszkori énedre. Talán azt érzed, hogy nem tett eleget valamiért, elmulasztott egyes lehetőségeket. Ha egy kamaszt látnál hasonló nehéz helyzetben, hogyan éreznél iránta? Hogyan tudnál vele együttérezni?
Kristin Neff weboldalán számos ingyenes, angol nyelvű gyakorlat érhető el.
A következő blogbejegyzésben pedig részletesebben olvashatsz irodalomterápiás és egyéb gyakorlatokról.
A bejegyzés a teljesség igénye nélkül, gondolatébresztő és pszichoedukációs céllal született.
Nem tér ki a súlyos traumát követő disszociáció és identitásfragmentáció összetett kérdéseire.
Az itt olvasottak nem helyettesítik a pszichológiai tanácsadást, pszichoterápiát.